Akkor egy saját történetet is engedjetek meg.

Kezdődött az egész az általános iskolában. Hogy azt mondták a suliban anyu, hogy ünneplőben kell menni holnap. És akkor holnap ünneplőben mentem, a többiek is ünnepeltek és akkor a sulirádióban szólt a himnusz és akkor föl kellett állni a padok mögött. Meg az igazgató beszélt nekünk, aztán a 8. osztályból is a lány aki mindig verset szokott ilyenkor mondani a recsegős tornatermi mikrofonba. Aztán haza lehetett menni végre, és levenni a hülye ünneplőt. Aztán másnap anyuval és apuval ki lehetett menni a katonazenekart megnézni a fölvonulási téren, vagy ha nem mentünk ki, akkor a tévében.

Aztán jött a gimnázium, ahol az volt a jó az ünneplőben, hogy a legjobb csajok, akik addig mindig nadrágban voltak, most szoknyát vettek fel és kilátszott a combjuk. Meg persze vége lett a sulinak és lehetett utána tenni, amit tettük a gimi mögött a parkolóban. Ja és persze kigúnyoltuk a himnuszt, meg hogy a hülye tanárok mormolják a fogaik között, miközben a sulirádióból ünnepélyesen, vigyázállásban recseg.

És akkor eltelt pár év, és rájöttünk, hogy miről szól ez az 1848 március 15. Mert végre közelebb kerültünk a dologhoz, megtanultuk, hogy mit jelent az, hogy haza, a saját szavainkkal ki tudtuk mondani. Megtanultuk azt, hogy mit jelent egy himnusz, egy zászló, és a kötődés érzése. Egyik évről a másikra átláttuk a történelmi folyamatokat és megértettük, hogy ok-okozati összefüggések, mikénr hatnak a népekre, a családokra, az emberre.

És akkor kiröhögjük az amerikaiakat, hogy minden filmjükben ott van a zászlójuk, meg ostoba patrióták, nincs is történelmük. És ez igaz is. De miért nem büszke minden magyar a magyar zászlóra? Meg a 48-as forradalomra? Petőfire és Kossuth Lajosra? Miért ciki?

Nincs jobb ötletem; gondolatban visszamegyek a gimibe és azt látom, hogy a tanárok képtelenek voltak bármit is átadni a hazaszeretetből és a szabadságharc tiszteletéből nekünk... Pedig manapság még példát sem volna nehéz találni arra, hogy mit is jelent a forradalom kifejezés!